01 - bosszú

Sziasztok Drágák!
Meg is érkezett a következő rész, nagyon gyorsan, hiszen ez már nagyon régóta a dokumentumaim között pihent. Örömmel látom, hogy már kilencen vagyunk (egy rejtett), tényleg, nagyon örülök, hogy elnyerte tetszéseteket a kis fikarcnyi prológus. Remélem nem fogok csalódást okozni majd, és azt tudom majd nyújtani nektek, amit ettől a történettől elvártok.
Nem is fecsegek tovább, jó olvasást!

___________________________________

______________

ELSŐ FEJEZET - BOSSZÚ

Itt volt az idő, hogy bosszút álljak.

Bosszút álljak mindenért, amit tett velem. Itt az idő, felnőttem, már nem az a kisgyerek vagyok, akinek bármikor be tudja adni a hazugságait. Nem hiszek neki. Bajba keveredtem miatta, amit soha nem fogok tudni neki megbocsájtani.

Miatta lettem bandatag. Miatta lettem undorító gyilkos. Miattam váltam olyan emberré, amilyen soha nem akartam lenni.

6 éves voltam, mikor a szemem láttára lelőtte anyámat. 6 éves voltam! A kórházba vitték, ártatlanul pislogva nézte végig, ahogy a műtőbe gurítják, és pár könnycseppet is kierőszakolt égő fekete szemeiből. Miután mindenki minden figyelmét anyámnak szentelte, a falhoz szorított. A kezemnél fogva stabilan tartott, szemei égtek a dühtől, ahogy égetően nézett engem.

– Zayn, biztosan meg fogják kérdezni, hogy mi történt – sziszegte fogai között. Egy pillanatig behunyta a szemét, valószínűleg hogy álcázza dühét, s idegességét. Számtalanszor mi szívtuk meg, a bandabeli dühét általában rajtunk – vagyis csak anyámon –, vezette le. – De azt fogod mondani, hogy nem láttad pontosan mi történt. Megértetted?

Vállaimnál fogva megrázott, kierőszakolva belőlem egy átkozott bólintást.

– Értettem.

Ajkain egy apró vicsor futott át, amit más erőltetett mosolynak nevezne. Soha nem láttam még őt mosolyogni, sem nevetni – amikor valami jó történt (ami nem esett meg sokszor), akkor sem csinált semmit, nem örült. Talán csak nem tud örülni, mert hiányzik belőle valami, amivel örülni tudna.

Nincs szíve.

Egy szívtelen.

Egy gazember.

Bakancsom enyhén kopogott a lakkozott fapadlón, a kezemben vadul lobogott a kemény fegyver, minden lépésem után. Azt akartam, hogy úgy haljon meg, hogy olyan fájdalmat érezzen, amit én éreztem akkor, mikor megölte a szemem láttára anyámat. Dühös voltam, és elszánt. Szemeim kifejezéstelenül bámultak magam elé, csak lépkedtem apám hálószobája felé.

Gondolkodtam közben, hogy hogyan tehetnék benne a legtöbb kárt, hogyan fájna neki a legjobban. Át akartam neki adni a fájdalmamat, ami még mindig nem csillapodott bennem.

Mikor az ajtóhoz értem, a kilincshez nyúltam, és erőszakosan lenyomtam. Szemeim izzottak a felgyülemlett dühtől, de igyekeztem tartani magam, és nem mindjárt fejbe lőni az apámat.

– Á, Zayn – mosolyogva üdvözölt, mintha egy évek óta nem látott barátja lettem volna, akivel találkozót beszélt meg. A fegyvert a hátsó zsebembe mélyesztettem, nehogy észrevegye szándékomat, és tiltakozni próbáljon. – Miért jöttél?

– Beszélgetni – gúnyosan elmosolyodtam, talán még halványan fel is nevettem.

Ő azonban nem viszonozta.

– Nos, ez esetben foglalj helyet – válaszolta kicsit zavartan, és visszaült a székébe, amiben egész eddig dolgozott. – Nem igazán szoktál velem beszélgetni, sőt, ez még egyszer sem történt meg, pedig már 23 éves vagy.

– Nem voltál a legjobb beszélgető-partner. Talán ez lehetett az oka.

– Nem értem, mi lehetett eddig bennem a baj, amiért nem találtuk a közös hangot. – mosolygott egy aprót, de inkább nevezném vicsorgásnak.

Megölted az anyámat, seggfej.

Észrevétlenül a hátsó zsebemhez nyúltam, hogy előhalásszam a fegyvert. Minél előbb lövöm szét a fejét, annál hamarabb szabadul fel egy részem.

– Valószínűleg túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy hogyan szabadulj meg anyámtól. Ez alatt közben nem volt időd a serdülő gyerekeddel foglalkozni. Vagy rosszul látom?

Ravaszon rá mosolyogtam, miközben arcán megrándultak az izmok. Felidegesítettem, de ez volt a célom.

– Szóval engem okolsz.

– Ki mást okolhatnék?! Ha nem láttam volna azt, amit láttam, akkor azt mondanám, véletlen volt. De ott állt tőled alig pár méterre, te pedig pont akkor lőtted le, amikor nem figyelt, elfordult tőled, és ne mond azt, hogy nem vetted észre, vagy hogy véletlen volt! – kiabáltam rá, és elemeltem a testemtől a fegyvert, és egyenesen rászegeztem. Szemeim égtek az elfojtott dühtől, de kitartóan bámultam már majdnem gúnyos pillantásokkal illető szemeibe.

– Meg akarsz ölni, Zayn?

– Vagy egyszerűen csak kínozni akarlak, hogy minél lassabban halj meg. Hogy érezz fájdalmat, akkorát, amekkorát én éreztem, mikor megölted anyát. 

Lassan közelebb sétáltam hozzá, ő pedig kínosan felnevetett, és a fal felé hátrált. – Fogalmad sincs, ebben a 23 évben hányszor vártam erre a pillanatra.

– A banda méltó vezetőre fog benned találni, Zayn – súgta halkan, talán csak menteni akarta, ami menthető volt. Szinte semmije sem volt a bandán kívül, ami az életben tartotta volna. A ház, amiben lakunk, kizárólag anya tulajdona, s mivel nem írt végrendeletet, amiben rá tudta volna írni, mind a ketten úgy élünk itt, mintha hajléktalanok lennénk, és az útszéli házban húznánk meg magunkat.

– A faszt. – mondtam, és teljesen közelebb léptem hozzá. A falhoz szorítottam, égető szemeim találkoztak félelemmel telt szemeivel. A pisztolyt a torkához szorítottam, és ravaszul rámosolyogtam. – Az összes embert fel kellene gyújtani. Semmirekellők, nem érdemlik meg, hogy engem szolgáljanak a halálod után, apa.

– Ki fog derülni, hogy megöltél. Valószínűleg ők lesznek az elsők, akik bosszút akarnak majd állni rajtad. Nem félsz? – rekedtes hangon suttogta.

– Tudod, az az igazság, hogy volt olyan nap, mikor Tőled jobban féltem, mint bármilyen támadástól. De ez gondolom Téged abszolút nem zavart, minden idődet lefoglalta, hogy hogyan szabadulj meg anyámtól.

– De…

– Cshh – nyomtam oda a torkához jobban a fegyvert, tehetetlensége mosolyra késztetett. Gyerekkoromban felnéztem rá, most már egyenesen undorom tőle. Azt hittem, amit ő csinál, a harcok, amikben részt vett, büszkeségre méltók. Azonban ezek eltűntek a múltban, kimosódtak emlékezetemből. Helyét átvette a tömény undor, ami teljesen felemésztett minden iránta érzett becsületemet. – Most az egyszer engedd meg, hogy én beszéljek. Egyszer, csak egyszer!

Mondatom kétségbeesett kiabálásba fulladt, hangom még sokáig visszahangzott a kísérteties szobában.
 – Gondolom, fogalmad sincs róla, mekkora űrt okoztál bennem ezzel a tetteddel. Hogy mit éreztem, mikor megtetted, és csak úgy elhúztál faszom tudja, hova. Ott hagytál egyedül anya holtestével, és 6 éves voltam! Mit tippelsz, milyen idegállapotba kerültem?

– Megérdemelte a sorsot, a büntetését. Rossz szemszögből nézed az eseményeket, ezért vagy annyira dühös rám. De ha végiggond…

– Kurvára nem akarom végiggondolni a Te szemszögedből! Nem érdekelnek az olcsó kifogásaid, akkor bennem valami összetört, és a múlt sebeit nem lehet begyógyítani. Te egyértelműen leszartad az egészet, engem, és úgy egészében véve, az egész családodat.

– Túl sokat tudott, veszélyt jelentett ránk, a bandára! Bajba kerülhettünk volna, ha fecseg a rendőröknek, mindnyájan lebukhattunk volna! Börtönben megrohadva akarod letölteni a maradék életedet, Zayn?

A kifogásai, a gyorsan összehordott hazugságai feszegetni kezdték nálam a húrt. A fegyver erősen nyomódott a nyakának, ujjamat a pöckön tartottam, készen arra, hogy azonnal tudjak cselekedni.

Arcom undorba torzult, akárhányszor ránéztem. Arra az emberre, aki a „példakép” volt számomra. Kevés választott el attól, hogy meghúzzam a ravaszt.

– Találhattál volna kicsivel jobb kifogást is. Valld be; ezek nem igaz szavak, amik elhagyják a szádat. Próbálod menteni magad azzal, hogy olcsó hazugságokat mondasz. Hiába – villantottam rá egy keserű mosolyt. – A múltat nem tudod megváltoztatni. Mind a ketten tudjuk, hogy nem ezért ölted meg.

– Akkor szerinted miért? – idegesen kérdezte, mocorogni kezdett szorításom alatt.

Térdemet ösztönből emeltem, egyenesen a hasába. Nyögött egy aprót, összegörnyedt szorításomban. Mocorogni kezdett, nyöszörgött a fájdalomtól, mire aprót elmosolyodtam. Szenvedj csak, seggfej.

– Nem tudom, fogalmam sincs, ezt egyedül Te tudhatod. De abban biztos lehetsz – közelebb léptem hozzá, szorításomat növeltem. – Hogy nem fogok addig lenyugodni, ameddig meg nem tudom az igazi okát. Addig fogok kérdezni mindenkit, ameddig valaki dumálni fog nekem arról az estéről. És hogy nyomasszon a gondolat – arcommal teljesen közel hajoltam hozzá, szemeiben félelem csillant, de próbálta félelmét egy erős maszk mögé rejteni. – Minden nap meg fogom neked ezt köszönni. Erőssé tettél, megtanultam, hogy kell valakinek visszafizetni azt, amit a másiknak adott. Ég veled.

Ujjam magától cselekedett, a pisztoly hangos durranása hangzott a fülemben. Szemeit tágra nyitotta, ajkai résnyire eltávolodtak egymástól, az egykor dühtől csillogó tekintete most üvegesen bámult vissza rám.

Kifejezéstelen arccal elléptem előle, távolabb, és magamban mosolyogva néztem végig, ahogy lecsúszott a padlóra élettelen teste. Karjai ernyedten estek holtteste mellé, nyakából a vér úgy folyt ki, mintha patak lett volna. Az asztalhoz fordultam, és elvettem egy papír zsebkendőt, hogy kivegyem a golyót a nyakából. Nem akartam, hogy bárki is rájöjjön – a golyóból kiindulva –, hogy apám miattam fekszik holtan a földön.

Az asztalhoz fordultam, még több zsebkendőért, amikor egy fényképen megakadt tekintetem. A fénykép egy körülbelül velem egy idős fiút ábrázolt, aki mosolygott a kamerába. Egyértelműen a fiú volt a középpontban, akár mennyire is egy lány állt mellette, erős ölelésbe csomagolva. Mind a ketten undorítóan vigyorogtak, hirdetve a világnak, hogy ők egy párt alkotnak.

A fénykép mellett, egy apró fecnire felírt cím pihent. Közelebb sétáltam, bakancsom kopogása visszhangot vert a szoba kísérteties csöndjében. Összeráncolt homlokkal vettem kezembe a címet ábrázoló papírfecnit. Aki írhatta, nagyon siethetett, hiszen a betűk elsietettek, és formátlanok.

– Brown Street? – kérdeztem magamtól. Az a szomszédos utca, mi köze van ehhez apámnak?

A fecnit a zsebembe mélyesztettem, jó mélyre, hogy véletlen se essen ki.

Még egy utolsó pillantást vetettem apámra, majd kifejezéstelen arccal – pont, ahogy bejöttem –, indultam ki a szobából.

De már felszabadultan.

  

00 - prológus

Sziasztok!
Tudom, azt ígértem májusban nyílik, de végül nem bírtam ki. Eléggé vegyes érzelmekkel nyitom meg ezt a blogot, ami az "Elátkozva" címet kapta. A csodás fejlécért köszönet Vivian J. Walkernek, csodás munkát végzett! :) Nem is igazán szeretnék beszélni, nem fogom a bejegyzések elé odaírni, hogy komizzatok!!!!!, mert ez nem én vagyok:D Aki ír, akinek tetszik, én ezt a történetet imádom írni, és nem a kommentek száma fog megakadályozni az írásában.
A prológust ketten is elolvasták, mind a ketten pozitívan vélekedtek, a hibákat, amiket találtak benne, kijavítottam, szóóval remélem, tetszeni fog, meg úgy az  egész történet.
Köszönöm a figyelmet, a részhez pedig jó olvasást!
Eleanor Blue x

_________________________________________________

_______________________

PROLÓGUS

1997. SZEPTEMBER.

Rámosolyogtam apára, aki egy apró puszit nyomott arcomra. Nem tudtam elhinni, hogy most el fog menni – nem hosszú időre, sőt, azt mondta, még este viszont fogom látni. Nem tudtam, hogy hova megy, de biztos vagyok benne, hogy anyával hosszú ideig veszekedtek arról, hogy elmenjen-e. Anya nem tudott vele mit kezdeni, így a konyhaszéken ülve, fagyos szemekkel nézte, ahogy apa egy hosszú puszit nyom az arcomra. Mintha abban a tekintetben, amivel anya ajándékozott meg, apró félelem lett volna. Nem értettem – apa olyan volt, mint a többi; próbált minket mindig védeni, ennek ellenére mégis sokszor hallottam, hogy veszekednek. Ezen veszekedések többsége egy hangos csattanással végződött, majd hallottam anya sírását. Amikor hallottam, hogy a szobám felé igyekszik, összehúztam magam a testemet fedő takaró alatt, és azt tettettem, hogy mélyen alszom. Anya bejött a szobámba, közben folyamatosan szipogott. Bebújt mellém a takaró alá, hátulról erős ölelésbe csomagolt. Rengetegszer elismételte, hogy mindent sajnál, és hogy szeret engem. Hittem neki. Úgy aludtam el, hogy a torkomban lévő gombóc folyamatosan nőtt, anya forró könnyeit hajamba engedte.

Ez volt pár évvel ezelőtt.

– Hiányozni fogsz, Zayn – súgta apa, az érzelem kimutatása nélkül. Mintha arra az apró puszira is valaki kényszerítette volna, mintha nem is ő érintette volna durva ajkait arcomnak.

– Akkor ne hagyj itt, és ne menj el – mosolyogtam, mintha a világ legnagyobb tervét szőttem volna meg. – Anyának is hiányozni fogsz. Meg nekem is.

Anya mellettem beleszívott cigijébe, miközben egy fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkait. Fejemet felé fordítottam, hogy megtudjam okát bele nem egyezésének. Azt hittem, minden rendben van köztük. – Ne mondj olyat, ami nem igaz, Zayn – mondta lassan, közben kifújta a füstöt. Aprót köhögtem, ahogy elért hozzám, csípve az orromat.

Apa vicsorogva felém fordult, majd felállt térdelő helyzetéből, amibe azért kényszerült, hogy arca egy szintben legyen az enyémmel.

– Azt hiszem, itt az idő, hogy elinduljak. Madeleine, kikísérsz? – kérdezte vicsorogva apa, miközben anya felé fordult. Zavarodottan kapkodtam tekintetemet közöttük, éreztem a feszültséget a levegőben.

– Minden rendben..? – kérdeztem zavartan, az alsó ajkam kezdtem rágni.

– Minden rendben – bólintott anya, miközben felállt a székről, a cigijét elnyomta a hamutartóban. Szigorúan apára nézett, aki fogta az ajtóba helyezett csomagjait, és még egy utolsó apró mosolyt eresztve felém, nyitotta ki az ajtót.

– Mindjárt visszajövök –ölelt anya gyengéden magához, majd ő is kilépett apa után.

Az ajtóhoz sétáltam, hogy bezárjam; tekintetem megtalálta apát, amint éppen az autóba pakolt be bőröndöket. Zavarodottan ráncoltam szemöldököm – azt mondta, még ma hazajön, akkor miért kellenek bőröndök? És miért mondta, hogy hiányozni fogok neki?

Az ajtónak támaszkodtam, így szabadon nézhettem szüleimet, akik a garázsnál álltak. Tisztán hallottam, ahogy apa megkérte anyát, hogy álljon a kocsi elé, és zárja be utána a garázst. Anya dühösen bólintott, apa pedig az autóba szállt.

Elég volt egy pillantás, hogy mosolyogjak, és ne rájuk koncentráljak. Apa gyorsan reagált, kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségemet. Pisztolydurranást hallottam, nem is egyet; egymás után vagy 5 éles hang csapott fel, dörgő hangot hagyva maga után.

Gyorsan odakaptam a fejem, a hang irányába. Apa sietve gázt adott, majd elhúzott a helyszínről, az autó kerekei csikorogtak a betonon. Nem ő került figyelmem középpontjába. Úgy szedtem lábaimat anya felé, ahogy csak bírtam. Remegtem, mint a nyárfalevél, de tartottam magam.

Anya szemei nyitottak voltak, erei vörösre duzzadtak. Leguggoltam hozzá, könnycseppjeimet nem tudtam magamban tartani, erőfeszítés nélkül hullottak ki szemeimből, egyenesen anya kihűlt, halott testére.

Akkor esküdtem apám után örök bosszút.