02 - a barátnője

Sziasztok! Kicsit megkésve érkeztem, de nem volt kedvem semmilyen bloghoz, habár már régen megírtam ezt a részt. Ezért pedig elnézést, jöhettem volna hamarabb is.
Jó olvasást, vélemény-nyilvánításnak örülnék

__________________________________

__________________

MÁSODIK FEJEZET - A BARÁTNŐJE

A megadott címre siettem, amit apám asztalán találtam. Fogalmam sem volt, kihez tartozhatott, ki lehetett az a férfi, és miért, s hogyan került apám tulajdonába. Apa a bandabeli ügyeit nem hozta haza, elválasztotta a családot, és a bandát. Igaz, sokszor mérge mégis rajtunk csattant, amikor éppen nem sikerült egy drogüzletet lebonyolítani, vagy ha az emberek nem kerültek elő, akik hozzánk tartoztak.

Nagyon fiatal, szinte még gyerek voltam, amikor apa először elvitt magával egy gyűlésre. Minden áron azt akarta, ha ő elveszti életét egy ütközetben, én vigyem tovább a család „hírnevét” azzal, hogy átveszem helyét a főnöki poszton.  Még kicsi voltam, azt hittem, bandafőnöknek lenni kitüntetés, és nagyon büszke voltam magamra, amiért apa ilyen nagy jövőt lát bennem, hogy képes lennék egy szervezetet irányítani. Apámat nagyon tisztelték, és megbecsülték a tagok; mintha apjuk helyett apjuk lett volna. Sok férfitagnak halt meg a család fő embere – némely esetben szintén bandaháború miatt –, így  ő vette át ezt a helyet, cserébe hűséget, és bátorságot kért.

Gyorsabban szedtem a lábaimat, elsötétült alakokat láttam mögöttem, mikor véletlenül hátrapillantottam. A fegyverem a kabátom belső zsebében pihent, készen arra, hogy használatba helyezzem, mikor a helyzet úgy kéri. Ha bandatag vagy – vagy akár vezető –, örök szabály, hogy mindig legyen nálad valami fegyver, amivel meg tudod védeni magad az utadba álló, ellenséges bandából való tagoktól.

– Hé, Malik! – egy alattomos hang ejtette ki a nevemet. Tudtam, hogy ki az, mégsem pillantottam hátra. Lassítani kezdtem, miközben egy apró mosoly terült szét arcomon. Biztos voltam benne, hogy apám halálhíre futótűzként terjedt a városban, és elért a tagokhoz is, akik neki szolgálnak. Egyre csak egy hang ismétlődött fejemben; Bosszút fognak állni rajtam. Mégsem féltem.

Teljesen megálltam, védekezőleg feltettem a kezemet. Elszórakoztam rajtuk, hallottam ideges sóhajaikat hátam mögül, én pedig majdnem felnevettem rajtuk.

– Tudjuk, mit csináltál – kiabálta az egyik, érdes hangja még hosszú másodpercekig cikázott a levegőben.

– Akkor gondolom, az okát is tudjátok, hiszen ti annyira jól ismertek mindent… – dünnyögtem, közben pedig megfordultam. Igazam volt, a tagok álltak velem szemben, összesen öten. Mindegyikőjüket ismertem, sokszor voltam apám jobb keze a gyűléseken. „Buzgómócsingnak” neveztek, és nevettek azon, mennyire felnézek rá. Valószínűleg ez azért történt meg, mert akkor még nem tudtam, milyen borzalmas ember volt ő valójában. – És most mit fogtok csinálni? Megöltök?

– Csak az okát akarjuk tudni, és hallani a Te szádból, hogy miért tetted – sziszegte az egyik közelebb lépve hozzám.

– Ez a kettő teljesen ugyan az, nem tudom, észrevetted–e – vigyorogtam rá, kissé gyerekesen. Hirtelen cselekedett, a mellettünk lévő falnak tolt, és teljes erőből odaszorított. Még mindig csak vigyorogtam, azonban jókedvem lerohadt, amikor kabátja belső zsebéből egy kést húzott elő. A levegőt szaggatottabban kezdtem venni, ami undorító, önelégült mosolyt csalt arcára.

– Szeretnéd ezt a kést a gyomrodban tudni? Mert perceken belül ott lehet, ha tovább húzod az agyam, kisfiú – mormolta az arcomba, lehelete csapta az orromat. Alkohol, cigi, és vér keveréke csapott fel közöttünk.

– Nem tartozom magyarázattal, főleg nem nektek. Szeretnélek emlékeztetni Titeket, hogy ti csak apám csicskásai voltatok, nem valami „nagy emberek”, hogy közötök legyen, miért csináltam. – magyaráztam, folyamatosan undorító fekete szemeibe nézve, amiben most a düh csillant fel. – Úgy imádjátok, mintha valami nagy dolgot vitt volna véghez. Pedig valójában egy senki volt – vigyorodtam el. Erősebben nyomott a falnak, alkarját torkomnak nyomta, erősen azzal a céllal, hogy megfojt. Azonban mind a ketten tudtuk, hogy kettőnk közül nekem volt nagyobb hatalmam, és én voltam erősebb.

– Ne merd őt senkinek nevezni! – kiabált rám, mint tanár a gyerekre, mikor kitöri az ablakot az iskolában.

– Miért, mit csinálsz? Megversz? Tájékoztatlak, hogy apám helyét én vettem át, tehát most én vagyok a vezéretek. És nem túl tisztességes a felettek álló személyt megkéselni, nem igaz? Vagy a nagy bandavezér nem erre tanított Titeket? – mosolyodtam el, arca pedig folyamatosan torzult el.

– Te mégis megtetted, ráadásul a saját házában. Mond, kicsit sincs lelkiismeret furdalásod? A saját apád volt, ráadásul eggyel feletted álló. Legszívesebben öngyilkos lettem volna, ha ezt én teszem meg.

– Milyen kár, hogy nem Te tetted. Akkor legalább eggyel kevesebb nyomorék élne a világon.

– Bazd meg!

Kezeimet mellkasához vezettem, hogy eltoljam magamtól. Erőm jóval meghaladta az övét, hiába voltam fiatalabb, mint ő a 31 évével. Engem jobban kiképeztek, én harcolni tanultam, lőni, igazi helyzetekben. Őket pedig csak drogért küldték, a pénz átvételéért, és az emberek elszállítását is rájuk bízták. Ezekben nem volt kihívás – apám utánuk mindig felszerelt tagokat küldött, sokszor engem is, hogy megvédjék a képzetlen tagokat.

– Hova indultál? – kérdezte egy másik, aki eddig a háttérben húzta meg magát. Valószínűleg féltette a gyenge életét, talán azt gondolta, haragra gerjedek, és szétlövöm a fejüket, amiért a halálomat kívánták.

– Még mindig nem kötelességem megosztani veletek az életemet – feleltem kimérten, miközben ellöktem testemtől az egyik tagot. – Ne én érdekeljelek Titeket, menjetek vissza a gyülekező helyre. Ha jól tudom, hoznak új embereket.

– Csak a főnök engedélyével iktathatnak be hozzánk újakat – vigyorodott el, annyira szánalmasan, hogy kedvem lett volna helyre tenni. De most már apám fejével kell gondolkodnom, most már én vagyok az irányítójuk. Nem hiszem, hogy ő valaha is vert volna meg tagot; ha az egyik hűtlen volt, vagy elárulta, akkor hagyta a tagoknak, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak. Az ő kezéhez csak anya, és az új emberek vére tapadt, akik túl gyengék voltak tiltakozni hatalma ellen. – És mivel neked köszönhetően olyanunk már nincs, ez gyakorlatilag megoldhatatlan lesz. – mondata végén gúnyos mosolyt villantott felém.

– A kurva életbe, hányszor mondjam el, hogy én vettem át apám helyét, és még egyszer elismétlem, mert látom, belétek annyi ész szorult, mint egy üres dobozba. Ezentúl én irányítok – mondtam ki a szavakat lassan, vontatottan. – Ha ezt nem tudjátok elfogadni, akkor nyugodtan ki lehet lépni, szívesen szétlövöm a belső szerveiteket.

Rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak, ahogy láttam rajtuk az ijedtséget. Nem akarok szarozni, nem fogok könyörögni nekik, hogy ismerjenek el, mint új irányítót. Aki akar, az nyugodtan kiléphet, nem fogok egy tagot sem erőszakkal a bandánál tartani. Már nem apám irányít. Rajtam a sor.

A ház, amiben a titokzatos fiú lakott, díszes ajtóval kezdődött. Szinte kívülállónak éreztem magam farmernadrágomban, fekete bakancsomban, és elnyűtt kabátomban.

Nem tudtam – biztos vagyok benne, hogy látni akarom ezt a fiút? Ez az ügy apámé volt, amit talán örökké magával vitt a sírba, semmi közöm sincs a dolgaihoz. Ez valahogy azonban mégis azt kívánta, hogy vizsgáljam ki, ki is ez a srác.

Vettem egy mély lélegzetet, és kezeimet a kemény ajtóhoz emeltem. Kétszer kopogtam, jó hangosan, amíg nem hallottam bentről mozgást. Valaki öles léptekkel igyekezett felém, lábainak hangja messze a folyosón hallatszódott.

Már azt is kívülálló dolognak éreztem, hogy a ház egy hotelhoz tartozott; legalábbis a cím szerint. A hotel falai halvány sárgára voltak festve, szinte alig láthatóan. Az oldalán, néhány helyen berepedt, mégis különleges, és gazdag pompát adott az épületnek. Mintha azt súgta volna, hogy nem vagyok idevaló.

Arra eszméltem fel, hogy nyitódott a bejárati ajtó. – Segíthetek?

Fejemet felemeltem, hogy tekintetemmel megtaláljam az érdes hang tulajdonosát. Aranybarna szemeim találkoztak villogó kékjeivel, amik pont úgy fénylettek, mint a képen. Fekete haja szétszórtan állt a fején, pólója gyűrődötten tapadt kidolgozott mellkasához.  Egyértelműen azt a látszatot sugallta, hogy gazdag, és ő bármikor megteheti, hogy egy hotelhez tartozó szobában húzza meg magát.

– Látom megzavartam valamit – vigyorodtam el gúnyosan, végignézve gyűrt pólóján, gyorsan felkapott nadrágján, és szétszórt haján.

– Zayn..Malik? – dadogta halkan, tekintetét végigvezetve rajtam, csigalassúsággal. – Mit keresel itt?

– Bemehetnék? Vagy itt mondjam, hogy mindenki hallja?

Mélyen az ajkába harapott, a vállam fölött átnézett – valószínűleg, hogy ellenőrizze, hogy senki sem látja az elvetemült bűnözőt bemenni nyugodt kis lakásába.

Villantottam rá egy vigyort, és arrébb toltam az ajtóból, hogy bemehessek mellette. A lakás otthonias volt, egyáltalán nem sugallta, hogy egy férfi lakik benne. A falak fehérek voltak, barna bútorok színesítették az egységes fehér színt.

– Szép. – biccentettem felé, mire egy aprót bólintott. – Egyedül lakik itt? Mármint… Nem gondolnám, hogy egy férfi képes lenne ennyire rendben tartani egy lakást.

– Nem mindenki magából indul ki, Malik – szólt szigorúan, mire felnevettem. Ujjamat végigvezettem az egyik barna polcon, ami egy egységes szekrénysorhoz tartozott. Ujjamra egyetlen egy szem por sem került. – Visszatérve a kérdésére. Nem egyedül lakom itt.

– Barátnő? Vagy csak… kurva? – kacsintottam rá egyet.

– Velem lakik itt – egy édes, női hang szólalt fel, majdnem mellettem. Tekintetem odakaptam, a barnás szőke hajú lány ragyogott mellettem, akár egy angyal. Lélegzetem torkomban akadt, ahogy ránéztem, angyali arcára, vállára hulló, lófarokba fogott hajára, ami csillogott. – Constanze. A barátnője.