04 - feszültség /part 1/

Drágák! Eléggé rövid résszel érkeztem, viszont kárpótlásként hamarosan érkezik ennek a résznek a második része, ami már kicsivel izgalmasabb lesz!
Sajnálom, hogy ennyit késtem, de rendeznem kellett mindent magam körül.:)

Jó olvasást ☺

NEGYEDIK FEJEZET - FESZÜLTSÉG /PART 1/

Constanze Wimbley

Csendben sétáltunk egymás mellett a kihalt parkban. Fejemben rengeteg kérdés fogalmazódott meg, de ezeket inkább magamban tartottam addig, amíg Zayn magától fel nem hozta a témát. Néha hangos sóhajaim törték meg a beállt csendet, Zayn azonban magába merengve lépkedett mellettem.

Első látásra is furcsa volt – arrogáns külsőt mutatott, már az első pillanatban. Ahogy beállított hozzánk a lakásba, láttam rajta az eltökéltséget, de ez – túlméretezett egóját kimutatva –elveszett benne.

– Constanze..én.. – dadogni kezdett, felpillantottam rá. Zavartan nézett körbe a parkban, szemöldökét ráncolta, ajkai vékony résnyire nyitva voltak. Szinte egyedül voltunk csak, azt a kocogót leszámítva, aki mindig a leghűvösebb időt találja meg az edzésre.

Lenyúltam a kezéhez, és gyengéden megszorítottam. Nem akartam kimutatni, de én is féltem – sőt, remegtem. Nicket olyan régóta ismerem, sohasem gondoltam volna róla, hogy bandatag. Azt hittem, mindent tudunk a másikról, azt hittem, a kapcsolatunk a bizalomra épül. De ez nem egy egyszerű kis füllentés volt a részéről. Gyakorlatilag elrejtette magában a másik életét. Talán szégyellte elmondani nekem?

– Zayn – szóltam gyengéden, és megálltam. Ő is így tette, velem szembe fordult, és barna szemeivel kémlelően engem nézett. – Nem tudom, félsz? Ha igen, ne tedd. Nem neked kell félned, neked nem eshet semmi bajod. Ha pedig igen, akkor meg tudod védeni magad – fűztem hozzá halványan mosolyogva. – De nekem van félnivalóm.  Gondolj csak bele, rengeteg éve ismerem, mellette nőttem fel, nem csak barátomként, testvéremként is szeretem.

– Nem akarok beleavatkozni az életetekbe – mondta halkan, és félrenézett. Nem mert a szemembe nézni, zavarban volt.

– Az életünkbe, ami egész eddig hazugság volt. –szóltam feszengve. A keze után nyúltam, mikor láttam, hogy megindul előre. – Zayn, kérlek. Te vagy az egyetlen, aki végre az igazat tudná elmondani nekem.

– Miért nem kéred meg őt? – felém fordult újra, barna szemeibe néztem, amik most tompábban csillogtak, arca enyhén piros volt a hűvös idő miatt. – Ez nem az én dolgom lenne. Ha ennyire bízna benned, elmondaná.

– És akkor most szerinted mit csináljak? – kérdeztem tanácstalanul, szorongatva bal kezét, nehogy sarkon forduljon, és itt hagyjon engem gondolataimmal. – Ő soha nem mondaná el, bárhogy kényszeríteném.

– Nem tudom, Constanze! Fogalmam sincs – kirántotta bal kezét fogásomból, és mindkét kezével hajába túrt. Ujjait néztem, amik fürgén szántották végig éjbarna haját. – De igazságtalanság lenne, ha én avatnálak bele mindenbe. Ez olyan, mintha becsapnám őt.

– Ó, tényleg? – hangosabban kiáltok fel, mint azt terveztem volna. – Mintha becsapnád őt? És akkor szerinted velem mégis mit tettek egészen idáig?

Ez a beszélgetés kezdett rossz irányba fordulni. Tényleg nem akartam kiabálni, főleg nem a parkban, ahol rengeteg ember nézhet minket. Úgy terveztem, hogy leülünk valahol, és nyugodtan megbeszélünk mindent, ami úgy 10 év alatt hiányzott. De ezek szerint már Zayn–ben sem bízhatok.

– Constanze, teljesen más a kettő! – szólt rám erőteljes hangon. Újra felém fordult, szemei sötétebbek lettek. – Gondolom abba bele sem gondoltál, hogy mind a ketten bandatagok vagyunk, sőt, én már vezető, és vannak bizonyos kötelezettségek. Ilyen például a titoktartás, tudod? – gúnyosan kiabált rám, indulatosan előre indult.

Pár pillanatig álltam ott egy helyben, majd akaratosan utána indultam.

– Mégis te ajánlkoztál, hogy elmondod. Akkor most mi történt? Akkor nem volt fontos a titoktartás? – újra megragadtam a bal karját, és felém rántottam. Meglepődtem, hogy mennyire képes vagyok irányítani egy férfit – aki nem mellesleg bandavezető. – Akkor inkább meg se szólaltál volna, tudod? Miért nem hagytál minket békén? Annyira fontos volt, hogy áthozd azt a rohadt fényképet, és felborzolj mindent? Miért volt ez neked jó?

– Apám miatt tettem! – feszülten kiabált fel, újra hajába markolt, és erősen meghúzta. Behunyta szemeit, hogy visszafojtsa idegességét, amit én hoztam ki belőle.

– Akkor vele akarok beszélni, ha ő tudja az igazat! – minden lehetőségbe kapaszkodtam, csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg akartam tudni az igazságot.

Rám pillantott, vett néhány mélyebb lélegzetet, majd halkan suttogott. – Bazd meg!

Vettett rám egy utolsó pillantást, sarkon fordult, és elment.

Kérés

Sziasztok!
Az érdeklődés - már ha egyáltalán volt - még kisebbre csökkent, és én hogy őszinte legyek abszolút nem látom értelmét a folytatásnak, annak ellenére, hogy a részek meg vannak írva: nem tudom, kinek tegyem fel.
Érdekel titeket a történet?
Ha igen, kérlek jelezzétek, köszönöm.
Ennyi lettem volna,
Eleanor Blue x

03 - titkok

Sziasztok! Kissé rövidke fejezettel érkeztem, de elég sok minden történik benne. Vagyis, kinek mi a sok. Pár dolgot még megtudtok Zayn-ről, az életéről stb. 
Hát, remélem tetszeni fog.
Sok puszi, Eleanor x

_________________________________________

____________________

HARMADIK FEJEZET - TITKOK

– Hogyan kapott információkat rólam? – szegezte nekem a kérdést Nick, mikor elfoglaltuk helyünket az étkezőben. Constanze egész végig engem nézett, ami kezdett idegesíteni, de nem szóltam, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Nick a fotelben ült, Constanze pedig a karfán, és átölelte Nick vállát.

– Ne ilyen gyorsan! – tettem le a poharamat az asztalra. Egy pillanatra felnéztem, tekintetem találkozott Constanze-val. Merészen rákacsintottam, mire ő kifejezéstelen arccal nézett vissza rám – ahogy egész eddig bámult. – Kezdjük azzal, hogy hogyan került kapcsolatba apám bandájával.

– Nicknek nincsenek ilyen kapcsolatai. – szólalt fel rekedt hangon Constanze. – Ő mindig itthon van, és ha nem, akkor is vele vagyok. Tudnám, ha benne lenne valamilyen bűnszövetkezetben.

– Az a fotó nem véletlenül került apám asztalára, kedves. – feleltem gúnyos hangon, ő pedig a szemét forgatta. – Nick. Mond magának valamit a Hector Malik név?

Nick maga elé bámult, ajkai résnyire nyitva voltak. Mintha gondolkozott volna – állapítottam meg magamban.

– Természetesen nem! – Constanze szólt hisztérikus hangon.

– Hector Malik? – nyekeregte Nick válaszul. Aprót bólintottam, ő pedig láthatóan nyelt egy nagyot. Elfehéredett arccal nézett Constanze felé, aki összeráncolt szemöldökkel nézte a fiút. Magamban vigyorogni tudtam volna, de túlságosan feszült voltam, hogy vigyorogjak. – I-igen, ismerős név.

– Honnan ismered? – Constanze szinte suttogott, testével Nick felé fordult.

A fiú az ajkába harapott, fájdalmasan nézve felém. Megvontam a vállam, késztetve a válaszra.

– Találkoztam vele…  Vagyis.. Egyik este, a-amikor az egyik kocsmából jöttem hazafele.

– De akkor én is veled voltam. – akadékoskodott Constanze, akin látni lehetett, hogy egyre inkább összezavarodott. – Láttam volna, ha bajba kerülsz.

– Csak te akkor éppen elmentél Kat-tel, mert mutatni akart valamit – válaszolta élesen Nick, tekintetét a lány felé fordította. Lejjebb süllyedtem székemben, úgy éreztem, egy gerlepár veszekedésébe csöppentem bele, akaratomon kívül. – Engem pedig egyedül hagytál.

Összeszedve minden lelki erőmet, szóltam bele a kibontakozó veszekedésbe. – És mi történt utána?

Nick ezúttal felém fordult, szemei veszélyesen tele voltak dühvel. – Odajött hozzám két srác. Belém böktek valamit. Én pedig túl részeg voltam ahhoz, hogy meg tudjam akadályozni.

A felismerés úgy csapott belém, mint valami villám; emlékszem, még évekkel ezelőtt az éjszaka közepén telefonáltak apámnak, hogy találtak egy új embert arra a posztra, amelyen azelőtti nap halt meg az ember. Izgatottan keltett fel, szemei csillogtak, miközben vezetett. Mikor odaértünk, a férfi, akit valahonnan behoztak, egy széken ült, a terem közepén. Apám azt tanácsolta, hogy ne nézzek oda, de megtettem – arcát látni sem lehetett a sebhelyektől, pólót viselt, így keze nagy részén pirosan virítottak a sérülések. Mindenki azt hitte, nem fogja túlélni.

De túlélte.

Ő volt az a srác.

Nick hangosabban folytatta. – Elcibáltak valahova, neked pedig kurvára nem tűnt fel, mert éppen azon voltál, hogy hogyan izgasd fel teljesen a pultos srácot!

– Másnap reggel telefonáltam a rendőrségnek, hogy eltűntél, Nick! – Constanze hangja remegő volt, valószínűleg a felgyülemlett dühtől. – Akkor mind a ketten részegek voltunk, nem tudtunk gondolkodni…

– Szeretném tudatni veletek, hogy én is itt vagyok! – kiabálásom túlszárnyalta a gerlepár veszekedését, zordan nézték egymás tekintetét, majd lassan fordultak felém. – Felőlem akár meg is ölhetitek egymást, ha elmentem innen. De most az ügyre kellene koncentrálnunk, kibaszottul nem akarom hallgatni, ahogy marjátok egymást. Nick, találkoztál is vele? Úgy értem, személyesen. 

Nick idegesen fújtatott Constanze felé. – Nem. Úgy, hogy ketten lettünk volna, találkoztam vele, csak hallottam, és tisztán emlékszem, hogy azt mondta az a két férfi, hogy Hector örülni fog.

Hiszen új tag került volna a bandába, persze, hogy örülni fog.

– Elvittek valahova, nem tudom, hová. Cibáltak, mintha egy bábu lettem volna. Ha lett volna annyi erőm, megpróbáltam volna tiltakozni, de hatástalanítottak… - arca hirtelen elfehéredett, ajkai résnyire szétnyíltak, de hang nem szökött ki rajtuk.

Nyelt egyet. – Ennyire emlékszem.

–Ennyi? Ennyire emlékszik? – kérdeztem zavartan. Azt hittem, órákig itt fogok ülni, és monoton élménybeszámolót fogok hallgatni a banda kínzásáról. Ehelyett pár mondattal lerendezte?

Halványan bólintott. – Igen.

Aprót bólintottam, jelezve, hogy megértettem.

– Akkor gondolom végeztünk is. – álltam fel a székből, Nick pedig csak bámult maga elé.

Éreztem magamon Constanze tekintetét, ahogy megfordultam, szinte lyukat égetett a hátamba.

– Megyek, kikísérem – hallottam édes hangját, a hátam mögül.

– Van itt egy cetli – susogta, kezembe egy papír fecnit nyomott. Keze remegett, ahogy nadrágjának hátsó zsebében kutatott. – Ezt Nick kabátzsebében találtam, pont az után, mikor elvitték a férfiak. Furcsa volt, hiszen kereste, miután észrevétlenül eltettem.

Szemügyre vettem az apró papírlapot.

A bandagyülekező helyei.

– Mondott valamit, hogy ez neki miért ilyen fontos? – kérdeztem aggódva, egyenesen a lány szemébe nézve.

Constanze megrázta a fejét. – Csak ingerült lett, mikor nem találta a kabátzsebében.

Újra a fecnire pillantottam, testemet aggodalom töltötte el. Ez a lap biztosan nem véletlenül került Nickhez, aki adta neki, megfontoltan adta. A gyülekező helyek pontosan stimmeltek, biztosan valamelyik tag lehet felelős azért, hogy ez Nick tulajdonába került.

– Zayn – szólt Constanze halkan. – Mik ezek a címek?

Az ajkába harapott félelmében. Láttam a szemében az aggódást Nickért, ami idegesített. Azt hitte, ő a megtestesült tökély, Constanze csak a jó oldalát nézte Nick életének. Biztosan nem lett informálva arról, hogy egy hazug bandatag a szerelme.

– E-ez, hosszú történet – feleltem zavartan, és a hátsó zsebembe mélyesztettem a papírdarabot. – Meg persze, nem nekem kellene elmondanom neked Nick történetét.

– Ha már ő nem teszi, te megtennéd? – félelemmel teli, csillogó szempár pillantott rám. – Értem?

– Nem akarok közbeav..

– Nem avatkozol közbe! – lelkesen suttogott. A hátam mögé nyúlt, hogy elérje kabátját. – Mindjárt jövök, Nick! – kiáltott a nappaliba, majd hátamnál fogva kitolt az ajtón.

02 - a barátnője

Sziasztok! Kicsit megkésve érkeztem, de nem volt kedvem semmilyen bloghoz, habár már régen megírtam ezt a részt. Ezért pedig elnézést, jöhettem volna hamarabb is.
Jó olvasást, vélemény-nyilvánításnak örülnék

__________________________________

__________________

MÁSODIK FEJEZET - A BARÁTNŐJE

A megadott címre siettem, amit apám asztalán találtam. Fogalmam sem volt, kihez tartozhatott, ki lehetett az a férfi, és miért, s hogyan került apám tulajdonába. Apa a bandabeli ügyeit nem hozta haza, elválasztotta a családot, és a bandát. Igaz, sokszor mérge mégis rajtunk csattant, amikor éppen nem sikerült egy drogüzletet lebonyolítani, vagy ha az emberek nem kerültek elő, akik hozzánk tartoztak.

Nagyon fiatal, szinte még gyerek voltam, amikor apa először elvitt magával egy gyűlésre. Minden áron azt akarta, ha ő elveszti életét egy ütközetben, én vigyem tovább a család „hírnevét” azzal, hogy átveszem helyét a főnöki poszton.  Még kicsi voltam, azt hittem, bandafőnöknek lenni kitüntetés, és nagyon büszke voltam magamra, amiért apa ilyen nagy jövőt lát bennem, hogy képes lennék egy szervezetet irányítani. Apámat nagyon tisztelték, és megbecsülték a tagok; mintha apjuk helyett apjuk lett volna. Sok férfitagnak halt meg a család fő embere – némely esetben szintén bandaháború miatt –, így  ő vette át ezt a helyet, cserébe hűséget, és bátorságot kért.

Gyorsabban szedtem a lábaimat, elsötétült alakokat láttam mögöttem, mikor véletlenül hátrapillantottam. A fegyverem a kabátom belső zsebében pihent, készen arra, hogy használatba helyezzem, mikor a helyzet úgy kéri. Ha bandatag vagy – vagy akár vezető –, örök szabály, hogy mindig legyen nálad valami fegyver, amivel meg tudod védeni magad az utadba álló, ellenséges bandából való tagoktól.

– Hé, Malik! – egy alattomos hang ejtette ki a nevemet. Tudtam, hogy ki az, mégsem pillantottam hátra. Lassítani kezdtem, miközben egy apró mosoly terült szét arcomon. Biztos voltam benne, hogy apám halálhíre futótűzként terjedt a városban, és elért a tagokhoz is, akik neki szolgálnak. Egyre csak egy hang ismétlődött fejemben; Bosszút fognak állni rajtam. Mégsem féltem.

Teljesen megálltam, védekezőleg feltettem a kezemet. Elszórakoztam rajtuk, hallottam ideges sóhajaikat hátam mögül, én pedig majdnem felnevettem rajtuk.

– Tudjuk, mit csináltál – kiabálta az egyik, érdes hangja még hosszú másodpercekig cikázott a levegőben.

– Akkor gondolom, az okát is tudjátok, hiszen ti annyira jól ismertek mindent… – dünnyögtem, közben pedig megfordultam. Igazam volt, a tagok álltak velem szemben, összesen öten. Mindegyikőjüket ismertem, sokszor voltam apám jobb keze a gyűléseken. „Buzgómócsingnak” neveztek, és nevettek azon, mennyire felnézek rá. Valószínűleg ez azért történt meg, mert akkor még nem tudtam, milyen borzalmas ember volt ő valójában. – És most mit fogtok csinálni? Megöltök?

– Csak az okát akarjuk tudni, és hallani a Te szádból, hogy miért tetted – sziszegte az egyik közelebb lépve hozzám.

– Ez a kettő teljesen ugyan az, nem tudom, észrevetted–e – vigyorogtam rá, kissé gyerekesen. Hirtelen cselekedett, a mellettünk lévő falnak tolt, és teljes erőből odaszorított. Még mindig csak vigyorogtam, azonban jókedvem lerohadt, amikor kabátja belső zsebéből egy kést húzott elő. A levegőt szaggatottabban kezdtem venni, ami undorító, önelégült mosolyt csalt arcára.

– Szeretnéd ezt a kést a gyomrodban tudni? Mert perceken belül ott lehet, ha tovább húzod az agyam, kisfiú – mormolta az arcomba, lehelete csapta az orromat. Alkohol, cigi, és vér keveréke csapott fel közöttünk.

– Nem tartozom magyarázattal, főleg nem nektek. Szeretnélek emlékeztetni Titeket, hogy ti csak apám csicskásai voltatok, nem valami „nagy emberek”, hogy közötök legyen, miért csináltam. – magyaráztam, folyamatosan undorító fekete szemeibe nézve, amiben most a düh csillant fel. – Úgy imádjátok, mintha valami nagy dolgot vitt volna véghez. Pedig valójában egy senki volt – vigyorodtam el. Erősebben nyomott a falnak, alkarját torkomnak nyomta, erősen azzal a céllal, hogy megfojt. Azonban mind a ketten tudtuk, hogy kettőnk közül nekem volt nagyobb hatalmam, és én voltam erősebb.

– Ne merd őt senkinek nevezni! – kiabált rám, mint tanár a gyerekre, mikor kitöri az ablakot az iskolában.

– Miért, mit csinálsz? Megversz? Tájékoztatlak, hogy apám helyét én vettem át, tehát most én vagyok a vezéretek. És nem túl tisztességes a felettek álló személyt megkéselni, nem igaz? Vagy a nagy bandavezér nem erre tanított Titeket? – mosolyodtam el, arca pedig folyamatosan torzult el.

– Te mégis megtetted, ráadásul a saját házában. Mond, kicsit sincs lelkiismeret furdalásod? A saját apád volt, ráadásul eggyel feletted álló. Legszívesebben öngyilkos lettem volna, ha ezt én teszem meg.

– Milyen kár, hogy nem Te tetted. Akkor legalább eggyel kevesebb nyomorék élne a világon.

– Bazd meg!

Kezeimet mellkasához vezettem, hogy eltoljam magamtól. Erőm jóval meghaladta az övét, hiába voltam fiatalabb, mint ő a 31 évével. Engem jobban kiképeztek, én harcolni tanultam, lőni, igazi helyzetekben. Őket pedig csak drogért küldték, a pénz átvételéért, és az emberek elszállítását is rájuk bízták. Ezekben nem volt kihívás – apám utánuk mindig felszerelt tagokat küldött, sokszor engem is, hogy megvédjék a képzetlen tagokat.

– Hova indultál? – kérdezte egy másik, aki eddig a háttérben húzta meg magát. Valószínűleg féltette a gyenge életét, talán azt gondolta, haragra gerjedek, és szétlövöm a fejüket, amiért a halálomat kívánták.

– Még mindig nem kötelességem megosztani veletek az életemet – feleltem kimérten, miközben ellöktem testemtől az egyik tagot. – Ne én érdekeljelek Titeket, menjetek vissza a gyülekező helyre. Ha jól tudom, hoznak új embereket.

– Csak a főnök engedélyével iktathatnak be hozzánk újakat – vigyorodott el, annyira szánalmasan, hogy kedvem lett volna helyre tenni. De most már apám fejével kell gondolkodnom, most már én vagyok az irányítójuk. Nem hiszem, hogy ő valaha is vert volna meg tagot; ha az egyik hűtlen volt, vagy elárulta, akkor hagyta a tagoknak, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak. Az ő kezéhez csak anya, és az új emberek vére tapadt, akik túl gyengék voltak tiltakozni hatalma ellen. – És mivel neked köszönhetően olyanunk már nincs, ez gyakorlatilag megoldhatatlan lesz. – mondata végén gúnyos mosolyt villantott felém.

– A kurva életbe, hányszor mondjam el, hogy én vettem át apám helyét, és még egyszer elismétlem, mert látom, belétek annyi ész szorult, mint egy üres dobozba. Ezentúl én irányítok – mondtam ki a szavakat lassan, vontatottan. – Ha ezt nem tudjátok elfogadni, akkor nyugodtan ki lehet lépni, szívesen szétlövöm a belső szerveiteket.

Rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak, ahogy láttam rajtuk az ijedtséget. Nem akarok szarozni, nem fogok könyörögni nekik, hogy ismerjenek el, mint új irányítót. Aki akar, az nyugodtan kiléphet, nem fogok egy tagot sem erőszakkal a bandánál tartani. Már nem apám irányít. Rajtam a sor.

A ház, amiben a titokzatos fiú lakott, díszes ajtóval kezdődött. Szinte kívülállónak éreztem magam farmernadrágomban, fekete bakancsomban, és elnyűtt kabátomban.

Nem tudtam – biztos vagyok benne, hogy látni akarom ezt a fiút? Ez az ügy apámé volt, amit talán örökké magával vitt a sírba, semmi közöm sincs a dolgaihoz. Ez valahogy azonban mégis azt kívánta, hogy vizsgáljam ki, ki is ez a srác.

Vettem egy mély lélegzetet, és kezeimet a kemény ajtóhoz emeltem. Kétszer kopogtam, jó hangosan, amíg nem hallottam bentről mozgást. Valaki öles léptekkel igyekezett felém, lábainak hangja messze a folyosón hallatszódott.

Már azt is kívülálló dolognak éreztem, hogy a ház egy hotelhoz tartozott; legalábbis a cím szerint. A hotel falai halvány sárgára voltak festve, szinte alig láthatóan. Az oldalán, néhány helyen berepedt, mégis különleges, és gazdag pompát adott az épületnek. Mintha azt súgta volna, hogy nem vagyok idevaló.

Arra eszméltem fel, hogy nyitódott a bejárati ajtó. – Segíthetek?

Fejemet felemeltem, hogy tekintetemmel megtaláljam az érdes hang tulajdonosát. Aranybarna szemeim találkoztak villogó kékjeivel, amik pont úgy fénylettek, mint a képen. Fekete haja szétszórtan állt a fején, pólója gyűrődötten tapadt kidolgozott mellkasához.  Egyértelműen azt a látszatot sugallta, hogy gazdag, és ő bármikor megteheti, hogy egy hotelhez tartozó szobában húzza meg magát.

– Látom megzavartam valamit – vigyorodtam el gúnyosan, végignézve gyűrt pólóján, gyorsan felkapott nadrágján, és szétszórt haján.

– Zayn..Malik? – dadogta halkan, tekintetét végigvezetve rajtam, csigalassúsággal. – Mit keresel itt?

– Bemehetnék? Vagy itt mondjam, hogy mindenki hallja?

Mélyen az ajkába harapott, a vállam fölött átnézett – valószínűleg, hogy ellenőrizze, hogy senki sem látja az elvetemült bűnözőt bemenni nyugodt kis lakásába.

Villantottam rá egy vigyort, és arrébb toltam az ajtóból, hogy bemehessek mellette. A lakás otthonias volt, egyáltalán nem sugallta, hogy egy férfi lakik benne. A falak fehérek voltak, barna bútorok színesítették az egységes fehér színt.

– Szép. – biccentettem felé, mire egy aprót bólintott. – Egyedül lakik itt? Mármint… Nem gondolnám, hogy egy férfi képes lenne ennyire rendben tartani egy lakást.

– Nem mindenki magából indul ki, Malik – szólt szigorúan, mire felnevettem. Ujjamat végigvezettem az egyik barna polcon, ami egy egységes szekrénysorhoz tartozott. Ujjamra egyetlen egy szem por sem került. – Visszatérve a kérdésére. Nem egyedül lakom itt.

– Barátnő? Vagy csak… kurva? – kacsintottam rá egyet.

– Velem lakik itt – egy édes, női hang szólalt fel, majdnem mellettem. Tekintetem odakaptam, a barnás szőke hajú lány ragyogott mellettem, akár egy angyal. Lélegzetem torkomban akadt, ahogy ránéztem, angyali arcára, vállára hulló, lófarokba fogott hajára, ami csillogott. – Constanze. A barátnője.

01 - bosszú

Sziasztok Drágák!
Meg is érkezett a következő rész, nagyon gyorsan, hiszen ez már nagyon régóta a dokumentumaim között pihent. Örömmel látom, hogy már kilencen vagyunk (egy rejtett), tényleg, nagyon örülök, hogy elnyerte tetszéseteket a kis fikarcnyi prológus. Remélem nem fogok csalódást okozni majd, és azt tudom majd nyújtani nektek, amit ettől a történettől elvártok.
Nem is fecsegek tovább, jó olvasást!

___________________________________

______________

ELSŐ FEJEZET - BOSSZÚ

Itt volt az idő, hogy bosszút álljak.

Bosszút álljak mindenért, amit tett velem. Itt az idő, felnőttem, már nem az a kisgyerek vagyok, akinek bármikor be tudja adni a hazugságait. Nem hiszek neki. Bajba keveredtem miatta, amit soha nem fogok tudni neki megbocsájtani.

Miatta lettem bandatag. Miatta lettem undorító gyilkos. Miattam váltam olyan emberré, amilyen soha nem akartam lenni.

6 éves voltam, mikor a szemem láttára lelőtte anyámat. 6 éves voltam! A kórházba vitték, ártatlanul pislogva nézte végig, ahogy a műtőbe gurítják, és pár könnycseppet is kierőszakolt égő fekete szemeiből. Miután mindenki minden figyelmét anyámnak szentelte, a falhoz szorított. A kezemnél fogva stabilan tartott, szemei égtek a dühtől, ahogy égetően nézett engem.

– Zayn, biztosan meg fogják kérdezni, hogy mi történt – sziszegte fogai között. Egy pillanatig behunyta a szemét, valószínűleg hogy álcázza dühét, s idegességét. Számtalanszor mi szívtuk meg, a bandabeli dühét általában rajtunk – vagyis csak anyámon –, vezette le. – De azt fogod mondani, hogy nem láttad pontosan mi történt. Megértetted?

Vállaimnál fogva megrázott, kierőszakolva belőlem egy átkozott bólintást.

– Értettem.

Ajkain egy apró vicsor futott át, amit más erőltetett mosolynak nevezne. Soha nem láttam még őt mosolyogni, sem nevetni – amikor valami jó történt (ami nem esett meg sokszor), akkor sem csinált semmit, nem örült. Talán csak nem tud örülni, mert hiányzik belőle valami, amivel örülni tudna.

Nincs szíve.

Egy szívtelen.

Egy gazember.

Bakancsom enyhén kopogott a lakkozott fapadlón, a kezemben vadul lobogott a kemény fegyver, minden lépésem után. Azt akartam, hogy úgy haljon meg, hogy olyan fájdalmat érezzen, amit én éreztem akkor, mikor megölte a szemem láttára anyámat. Dühös voltam, és elszánt. Szemeim kifejezéstelenül bámultak magam elé, csak lépkedtem apám hálószobája felé.

Gondolkodtam közben, hogy hogyan tehetnék benne a legtöbb kárt, hogyan fájna neki a legjobban. Át akartam neki adni a fájdalmamat, ami még mindig nem csillapodott bennem.

Mikor az ajtóhoz értem, a kilincshez nyúltam, és erőszakosan lenyomtam. Szemeim izzottak a felgyülemlett dühtől, de igyekeztem tartani magam, és nem mindjárt fejbe lőni az apámat.

– Á, Zayn – mosolyogva üdvözölt, mintha egy évek óta nem látott barátja lettem volna, akivel találkozót beszélt meg. A fegyvert a hátsó zsebembe mélyesztettem, nehogy észrevegye szándékomat, és tiltakozni próbáljon. – Miért jöttél?

– Beszélgetni – gúnyosan elmosolyodtam, talán még halványan fel is nevettem.

Ő azonban nem viszonozta.

– Nos, ez esetben foglalj helyet – válaszolta kicsit zavartan, és visszaült a székébe, amiben egész eddig dolgozott. – Nem igazán szoktál velem beszélgetni, sőt, ez még egyszer sem történt meg, pedig már 23 éves vagy.

– Nem voltál a legjobb beszélgető-partner. Talán ez lehetett az oka.

– Nem értem, mi lehetett eddig bennem a baj, amiért nem találtuk a közös hangot. – mosolygott egy aprót, de inkább nevezném vicsorgásnak.

Megölted az anyámat, seggfej.

Észrevétlenül a hátsó zsebemhez nyúltam, hogy előhalásszam a fegyvert. Minél előbb lövöm szét a fejét, annál hamarabb szabadul fel egy részem.

– Valószínűleg túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy hogyan szabadulj meg anyámtól. Ez alatt közben nem volt időd a serdülő gyerekeddel foglalkozni. Vagy rosszul látom?

Ravaszon rá mosolyogtam, miközben arcán megrándultak az izmok. Felidegesítettem, de ez volt a célom.

– Szóval engem okolsz.

– Ki mást okolhatnék?! Ha nem láttam volna azt, amit láttam, akkor azt mondanám, véletlen volt. De ott állt tőled alig pár méterre, te pedig pont akkor lőtted le, amikor nem figyelt, elfordult tőled, és ne mond azt, hogy nem vetted észre, vagy hogy véletlen volt! – kiabáltam rá, és elemeltem a testemtől a fegyvert, és egyenesen rászegeztem. Szemeim égtek az elfojtott dühtől, de kitartóan bámultam már majdnem gúnyos pillantásokkal illető szemeibe.

– Meg akarsz ölni, Zayn?

– Vagy egyszerűen csak kínozni akarlak, hogy minél lassabban halj meg. Hogy érezz fájdalmat, akkorát, amekkorát én éreztem, mikor megölted anyát. 

Lassan közelebb sétáltam hozzá, ő pedig kínosan felnevetett, és a fal felé hátrált. – Fogalmad sincs, ebben a 23 évben hányszor vártam erre a pillanatra.

– A banda méltó vezetőre fog benned találni, Zayn – súgta halkan, talán csak menteni akarta, ami menthető volt. Szinte semmije sem volt a bandán kívül, ami az életben tartotta volna. A ház, amiben lakunk, kizárólag anya tulajdona, s mivel nem írt végrendeletet, amiben rá tudta volna írni, mind a ketten úgy élünk itt, mintha hajléktalanok lennénk, és az útszéli házban húznánk meg magunkat.

– A faszt. – mondtam, és teljesen közelebb léptem hozzá. A falhoz szorítottam, égető szemeim találkoztak félelemmel telt szemeivel. A pisztolyt a torkához szorítottam, és ravaszul rámosolyogtam. – Az összes embert fel kellene gyújtani. Semmirekellők, nem érdemlik meg, hogy engem szolgáljanak a halálod után, apa.

– Ki fog derülni, hogy megöltél. Valószínűleg ők lesznek az elsők, akik bosszút akarnak majd állni rajtad. Nem félsz? – rekedtes hangon suttogta.

– Tudod, az az igazság, hogy volt olyan nap, mikor Tőled jobban féltem, mint bármilyen támadástól. De ez gondolom Téged abszolút nem zavart, minden idődet lefoglalta, hogy hogyan szabadulj meg anyámtól.

– De…

– Cshh – nyomtam oda a torkához jobban a fegyvert, tehetetlensége mosolyra késztetett. Gyerekkoromban felnéztem rá, most már egyenesen undorom tőle. Azt hittem, amit ő csinál, a harcok, amikben részt vett, büszkeségre méltók. Azonban ezek eltűntek a múltban, kimosódtak emlékezetemből. Helyét átvette a tömény undor, ami teljesen felemésztett minden iránta érzett becsületemet. – Most az egyszer engedd meg, hogy én beszéljek. Egyszer, csak egyszer!

Mondatom kétségbeesett kiabálásba fulladt, hangom még sokáig visszahangzott a kísérteties szobában.
 – Gondolom, fogalmad sincs róla, mekkora űrt okoztál bennem ezzel a tetteddel. Hogy mit éreztem, mikor megtetted, és csak úgy elhúztál faszom tudja, hova. Ott hagytál egyedül anya holtestével, és 6 éves voltam! Mit tippelsz, milyen idegállapotba kerültem?

– Megérdemelte a sorsot, a büntetését. Rossz szemszögből nézed az eseményeket, ezért vagy annyira dühös rám. De ha végiggond…

– Kurvára nem akarom végiggondolni a Te szemszögedből! Nem érdekelnek az olcsó kifogásaid, akkor bennem valami összetört, és a múlt sebeit nem lehet begyógyítani. Te egyértelműen leszartad az egészet, engem, és úgy egészében véve, az egész családodat.

– Túl sokat tudott, veszélyt jelentett ránk, a bandára! Bajba kerülhettünk volna, ha fecseg a rendőröknek, mindnyájan lebukhattunk volna! Börtönben megrohadva akarod letölteni a maradék életedet, Zayn?

A kifogásai, a gyorsan összehordott hazugságai feszegetni kezdték nálam a húrt. A fegyver erősen nyomódott a nyakának, ujjamat a pöckön tartottam, készen arra, hogy azonnal tudjak cselekedni.

Arcom undorba torzult, akárhányszor ránéztem. Arra az emberre, aki a „példakép” volt számomra. Kevés választott el attól, hogy meghúzzam a ravaszt.

– Találhattál volna kicsivel jobb kifogást is. Valld be; ezek nem igaz szavak, amik elhagyják a szádat. Próbálod menteni magad azzal, hogy olcsó hazugságokat mondasz. Hiába – villantottam rá egy keserű mosolyt. – A múltat nem tudod megváltoztatni. Mind a ketten tudjuk, hogy nem ezért ölted meg.

– Akkor szerinted miért? – idegesen kérdezte, mocorogni kezdett szorításom alatt.

Térdemet ösztönből emeltem, egyenesen a hasába. Nyögött egy aprót, összegörnyedt szorításomban. Mocorogni kezdett, nyöszörgött a fájdalomtól, mire aprót elmosolyodtam. Szenvedj csak, seggfej.

– Nem tudom, fogalmam sincs, ezt egyedül Te tudhatod. De abban biztos lehetsz – közelebb léptem hozzá, szorításomat növeltem. – Hogy nem fogok addig lenyugodni, ameddig meg nem tudom az igazi okát. Addig fogok kérdezni mindenkit, ameddig valaki dumálni fog nekem arról az estéről. És hogy nyomasszon a gondolat – arcommal teljesen közel hajoltam hozzá, szemeiben félelem csillant, de próbálta félelmét egy erős maszk mögé rejteni. – Minden nap meg fogom neked ezt köszönni. Erőssé tettél, megtanultam, hogy kell valakinek visszafizetni azt, amit a másiknak adott. Ég veled.

Ujjam magától cselekedett, a pisztoly hangos durranása hangzott a fülemben. Szemeit tágra nyitotta, ajkai résnyire eltávolodtak egymástól, az egykor dühtől csillogó tekintete most üvegesen bámult vissza rám.

Kifejezéstelen arccal elléptem előle, távolabb, és magamban mosolyogva néztem végig, ahogy lecsúszott a padlóra élettelen teste. Karjai ernyedten estek holtteste mellé, nyakából a vér úgy folyt ki, mintha patak lett volna. Az asztalhoz fordultam, és elvettem egy papír zsebkendőt, hogy kivegyem a golyót a nyakából. Nem akartam, hogy bárki is rájöjjön – a golyóból kiindulva –, hogy apám miattam fekszik holtan a földön.

Az asztalhoz fordultam, még több zsebkendőért, amikor egy fényképen megakadt tekintetem. A fénykép egy körülbelül velem egy idős fiút ábrázolt, aki mosolygott a kamerába. Egyértelműen a fiú volt a középpontban, akár mennyire is egy lány állt mellette, erős ölelésbe csomagolva. Mind a ketten undorítóan vigyorogtak, hirdetve a világnak, hogy ők egy párt alkotnak.

A fénykép mellett, egy apró fecnire felírt cím pihent. Közelebb sétáltam, bakancsom kopogása visszhangot vert a szoba kísérteties csöndjében. Összeráncolt homlokkal vettem kezembe a címet ábrázoló papírfecnit. Aki írhatta, nagyon siethetett, hiszen a betűk elsietettek, és formátlanok.

– Brown Street? – kérdeztem magamtól. Az a szomszédos utca, mi köze van ehhez apámnak?

A fecnit a zsebembe mélyesztettem, jó mélyre, hogy véletlen se essen ki.

Még egy utolsó pillantást vetettem apámra, majd kifejezéstelen arccal – pont, ahogy bejöttem –, indultam ki a szobából.

De már felszabadultan.

  

00 - prológus

Sziasztok!
Tudom, azt ígértem májusban nyílik, de végül nem bírtam ki. Eléggé vegyes érzelmekkel nyitom meg ezt a blogot, ami az "Elátkozva" címet kapta. A csodás fejlécért köszönet Vivian J. Walkernek, csodás munkát végzett! :) Nem is igazán szeretnék beszélni, nem fogom a bejegyzések elé odaírni, hogy komizzatok!!!!!, mert ez nem én vagyok:D Aki ír, akinek tetszik, én ezt a történetet imádom írni, és nem a kommentek száma fog megakadályozni az írásában.
A prológust ketten is elolvasták, mind a ketten pozitívan vélekedtek, a hibákat, amiket találtak benne, kijavítottam, szóóval remélem, tetszeni fog, meg úgy az  egész történet.
Köszönöm a figyelmet, a részhez pedig jó olvasást!
Eleanor Blue x

_________________________________________________

_______________________

PROLÓGUS

1997. SZEPTEMBER.

Rámosolyogtam apára, aki egy apró puszit nyomott arcomra. Nem tudtam elhinni, hogy most el fog menni – nem hosszú időre, sőt, azt mondta, még este viszont fogom látni. Nem tudtam, hogy hova megy, de biztos vagyok benne, hogy anyával hosszú ideig veszekedtek arról, hogy elmenjen-e. Anya nem tudott vele mit kezdeni, így a konyhaszéken ülve, fagyos szemekkel nézte, ahogy apa egy hosszú puszit nyom az arcomra. Mintha abban a tekintetben, amivel anya ajándékozott meg, apró félelem lett volna. Nem értettem – apa olyan volt, mint a többi; próbált minket mindig védeni, ennek ellenére mégis sokszor hallottam, hogy veszekednek. Ezen veszekedések többsége egy hangos csattanással végződött, majd hallottam anya sírását. Amikor hallottam, hogy a szobám felé igyekszik, összehúztam magam a testemet fedő takaró alatt, és azt tettettem, hogy mélyen alszom. Anya bejött a szobámba, közben folyamatosan szipogott. Bebújt mellém a takaró alá, hátulról erős ölelésbe csomagolt. Rengetegszer elismételte, hogy mindent sajnál, és hogy szeret engem. Hittem neki. Úgy aludtam el, hogy a torkomban lévő gombóc folyamatosan nőtt, anya forró könnyeit hajamba engedte.

Ez volt pár évvel ezelőtt.

– Hiányozni fogsz, Zayn – súgta apa, az érzelem kimutatása nélkül. Mintha arra az apró puszira is valaki kényszerítette volna, mintha nem is ő érintette volna durva ajkait arcomnak.

– Akkor ne hagyj itt, és ne menj el – mosolyogtam, mintha a világ legnagyobb tervét szőttem volna meg. – Anyának is hiányozni fogsz. Meg nekem is.

Anya mellettem beleszívott cigijébe, miközben egy fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkait. Fejemet felé fordítottam, hogy megtudjam okát bele nem egyezésének. Azt hittem, minden rendben van köztük. – Ne mondj olyat, ami nem igaz, Zayn – mondta lassan, közben kifújta a füstöt. Aprót köhögtem, ahogy elért hozzám, csípve az orromat.

Apa vicsorogva felém fordult, majd felállt térdelő helyzetéből, amibe azért kényszerült, hogy arca egy szintben legyen az enyémmel.

– Azt hiszem, itt az idő, hogy elinduljak. Madeleine, kikísérsz? – kérdezte vicsorogva apa, miközben anya felé fordult. Zavarodottan kapkodtam tekintetemet közöttük, éreztem a feszültséget a levegőben.

– Minden rendben..? – kérdeztem zavartan, az alsó ajkam kezdtem rágni.

– Minden rendben – bólintott anya, miközben felállt a székről, a cigijét elnyomta a hamutartóban. Szigorúan apára nézett, aki fogta az ajtóba helyezett csomagjait, és még egy utolsó apró mosolyt eresztve felém, nyitotta ki az ajtót.

– Mindjárt visszajövök –ölelt anya gyengéden magához, majd ő is kilépett apa után.

Az ajtóhoz sétáltam, hogy bezárjam; tekintetem megtalálta apát, amint éppen az autóba pakolt be bőröndöket. Zavarodottan ráncoltam szemöldököm – azt mondta, még ma hazajön, akkor miért kellenek bőröndök? És miért mondta, hogy hiányozni fogok neki?

Az ajtónak támaszkodtam, így szabadon nézhettem szüleimet, akik a garázsnál álltak. Tisztán hallottam, ahogy apa megkérte anyát, hogy álljon a kocsi elé, és zárja be utána a garázst. Anya dühösen bólintott, apa pedig az autóba szállt.

Elég volt egy pillantás, hogy mosolyogjak, és ne rájuk koncentráljak. Apa gyorsan reagált, kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségemet. Pisztolydurranást hallottam, nem is egyet; egymás után vagy 5 éles hang csapott fel, dörgő hangot hagyva maga után.

Gyorsan odakaptam a fejem, a hang irányába. Apa sietve gázt adott, majd elhúzott a helyszínről, az autó kerekei csikorogtak a betonon. Nem ő került figyelmem középpontjába. Úgy szedtem lábaimat anya felé, ahogy csak bírtam. Remegtem, mint a nyárfalevél, de tartottam magam.

Anya szemei nyitottak voltak, erei vörösre duzzadtak. Leguggoltam hozzá, könnycseppjeimet nem tudtam magamban tartani, erőfeszítés nélkül hullottak ki szemeimből, egyenesen anya kihűlt, halott testére.

Akkor esküdtem apám után örök bosszút.